A „féloldalas” család buktatói – szerintem

Ez a téma legalább olyan izgalmas, mint a kiskamasz gyermek viszonya a szülőkhöz.
Ráadásul itt tetéződik azzal, hogy általában az élet nagy részében csak az egyik szülő „áll rendelkezésre”.


Ilyenkor mindig a saját gyerekkorom jut eszembe, nekem – szerencsére – megadatott, hogy nem csonka-családban nőttem fel. Ott volt mind a két minta a kezdetektől – kéznél. Bár ezt az értéket az akkori agyammal nem is értékeltem igazán, egyszerűen csak benne éltem. Biztosan egy teljes családban is vannak a két szülő között ütközések, hogy bizonyos esetekre hogyan reagáljanak, de ott azonnal meg is lehet ezt beszélni és a gyerekre már csak a legritkább esetben csapódik le ennek a negatív hozadéka. Mi van a különélő szülőknél? Nekem például a legnagyobb problémám a különböző életvitel és habitus (anya és apa között), a saját kislányomnál ez jól láthatóan probléma, eljön hozzám egy hétvégére, ami egy szűk két nap és nagyon nehezen akklimatizálódik. Jön is bennem ilyenkor a kérdés, hogy viszonyuljak hozzá, alkossak-e külön szabályrendszert az ittlétére vagy engedjem, hogy nálam lazíthasson? Iszonyú nehéz kérdés. Ez szörnyű lehet neki, hogy alkalmazkodnia kell két világhoz. Persze ha nálam teljes lazaság van, az sem jó, hiszen akkor vissza kell csöppennie a rendszerbe, ahol szabályok vannak. Ez pedig konfliktust teremt. Ezzel kapcsolatban minden javaslatot lelkesen fogadok.
Ami nekem a legnagyobb problémám, hogy annyira pici az idő, amit együtt tölthetek a lányommal ilyenkor, ha ebbe még el kell játszanom a szigorú szülőt és duzzogás is „kerül a programba”, akkor mennyi idő marad a jóra? Igen, a fő feladat az én életem elfogadtatása vele, hogy találja meg benne a helyét és szívesen jöjjön újra és újra, ezzel csak az a baj, hogy az én életvitelem gyökeresen eltér a számára minta életviteltől. Ezzel nem arra akarok utalni, hogy az én életem zavaros és problémás, de más, nagyon más – elsősorban az emberekhez való viszonyulásom tér el. Ha rajtam múlna a gyermekem nyitott befogadó lenne és nem elutasító és zárkózott. Igaz, gyerekkoromban én is meglepően zárkózott és félénk voltam, apám sokszor emlegeti, hogy amikor egyszer vonaton utaztunk Pestre és a kupéban az ott utazó bácsi felajánlott egy csokit nekem, én Szegedtől Kőbánya-Kispestig gyűjtöttem az erőt, hogy el merjem fogadni – na ez nem normális, mai fejjel már jól tudom.
Mit tehet az anya, hogy a közös gyerkőc lelkesebben menjen az apjához azokon a hétvégéken? Elvárható-e tőle, hogy ezzel foglalkozzon? – kérdezem én, mindenkitől. A fő baj az, hogy a szétesett család mindig sebeket hagy maga után, ami meggátolja a pozitív töltetek célba juttatását, rossz esetben a gyermek lesz az ütköző pont, ami csak növeli a lelki sérülés esélyét. Sokszor az pedig tetézi a gondot, hogy az apa vagy akár az anya új kapcsolatba kerül. Ilyenkor el kell fogadni még egy „szülőt” a gyermeknek. Érzem, hogy bonyolult és nagyon lélekre ható dolog, nem szabad kibúvót keresni és igenis keresni kell a közös nevezőt.
Ha a Kedves Olvasónak gondolata, tapasztalata van, kérem ossza meg velünk, ebben a „tantárgyban” mindig van tanulni való.


RJ