Kiskamasz gyermek és a szülő kapcsolata – avagy neveljük a gyermeket vagy birtokoljuk?

Hol is kezdjem? 

Egy apuka vagyok, akinek kiskamasz lánya  van. Sajnos nem élünk együtt, így nincs meg az az ideális apa-lánya kapcsolat köztünk. Rengeteget tipródom, hogyan lehetne ez a kapcsolat ideális és előremutató.

Manapság a sors a közelembe sodort hasonló korú gyerkőcöket, akik ráadásul ugyanolyan cipőben járnak, mint az én lányom - anyuval élnek, apa távol. Rengeteget tanulok Tőlük. Egy dologra rájöttem. 

A bölcsesség nem mindig a tapasztalatból fakad, sokszor a tisztánlátáshoz  jobb, ha tiszta szívvel és lélekkel állunk, mint a sok tapasztalattal. A mi szemünket az idő már elhomályosítja, s bizony a sok-sok befolyásoló tényező nem mindig a jó fényben mutatja a világot számunkra, így hajlamosak vagyunk az előítéleteinkkel megmérgezett „képnek” hinni. Erre egy beszélgetés után jöttem rá, amikor egy kamaszodó lánnyal beszélgettem. Annyira meglepett a bölcsessége, hogy percekig nem is tudtam megszólalni. Mi szülők átküzdjük az életünket, próbálunk mindent megadni a gyerekeinknek, de mindeközben éppen a lényeg sikkad el, a közös beszélgetések, az egymásra hangolódások! – Úristen, csapunk a homlokunkra most (velem együtt) ennyi lenne a titok??? - Lám-lám, pontosan ezt hiányolják tőlünk, „csak” ennyit! 

S, ha nem vigyázunk ez aztán elindít egy távolodást, ami aztán már ritkán fordítható vissza. Szülőnek lenni komoly kihívás, talán tizenéves korban a legnagyobb, hiszen ezek azok az évek, amik a nagybetűs ÉLET irányát határozzák meg – ezzel én is tökéletesen tisztában vagyok. 

Itt fogalmazódik meg bennem az első kérdés: Irányítsam a gyerekem vagy tereljem? Rajzoljam meg az utat neki vagy hagyjam, hogy Ő találja meg a számára ideális irányt?
Na ebben van az első igazi dilemma – szerintem – az anyák és (főleg a külön élő) apák között. Az anya óvja, tyúkanyó módjára védi a gyermekét, ettől marad a gyerek gyámoltalan. Meggyőződésem, hogy a szárnybontogatás a legfontosabb, ahol igenis el-el kell engedni a kezét a gyermeknek, akár annak árán is, hogy kudarcokkal szembesül.  Itt jön a mi szerepünk! Sosem kezdeném úgy a mondatom ilyen esetben, hogy „Na látod, én előre megmondtam!”, mert ez az ami a lehető legrosszabb!
S mivel a lányom igen távol él tőlem, így most feltett szándékom, hogy próbálok hasonló gyerekekkel kapcsolatot ápolni, hogy megértsem Őket. Meglepő módon nyitottak voltak felém, ahogy a lányom – sajnos – nem. Tudom ez az én hibám is. – Miért? – hasít belém a kérdés! Hogy van az, hogy azokkal a kiskamaszokkal sokkal jobban megtalálom a közös hangot, mint a saját lányommal? 

Aztán jött a válasz. A lány édesanyja szállította. Egy rendreutasítással. Egyből éreztem, hogy olyan mezőre tévedtem, ahol én nem járhatok. Bekapcsolt a védelmi mechanizmus. Egy kívülálló belát az életembe, alternatívát adhat a gyerekemnek, beszélget vele, meghallgatja. – Ezt nem engedhetem!

Jogos ez a reakció? – tettem fel magamnak a kérdést. – Talán igen.
S itt robban be a mai napló-bejegyzésem fő kérdése: Egy szülő birtokolhatja-e a gyermekét? Helyénvaló-e ez? – Szívesen várom a Kedves Olvasó gondolatait ennek kapcsán!

A folytatásban: A „féloldalas” család buktatói - szerintem